Egyenes tartású, királynői jelenség volt, pedig pesterzsébeti munkáscsaládba született. Nevezték csibészhercegnőnek, vagabundnak, külvárosi Antigonénak.
Szécsi Margit költő 1928-ban született, a fényes szelek nemzedékéhez tartozott, 1948-1951 között népi kollégista volt. Első versei az Új Időkben jelentek meg 1949-ben, majd a Nyugat folyóirat utódjának szánt Csillagban publikált. Egyetemi tanulmányait megszakítva 1951-ben fizikai munkára jelentkezett Dunapentelén, a Dunai Vasmű építkezésénél, itt találkozott Nagy László költővel. Szerelem volt első látásra, a két nincstelen fiatal a következő évben összeházasodott, a menyegzői lakomájuk egy tál meggy volt. 1953-ban megszületett fiúk, András, aki felnőve köteteik illusztrátora, a hagyaték gondozója lett.
Ritka művészházasság volt az övék: két egyenrangú, szuverén alkotó halálig tartó szövetsége. Soha nem rivalizáltak, Nagy László sokévi házasság után is szerelmes verseket írt feleségéhez. Érdeklődési körük is hasonló volt, mindketten rajongtak a népzenéért és a természetért. Hosszú erdei sétáin Szécsi Margit elhagyott madárfészkeket gyűjtött, somfából készült túrabotjait maga faragta.
Megalkuvást nem tűrő, igazságkereső alkata sugárzik lírájából. 1952-ben, amikor sokan a karrier és könnyebb érvényesülés érdekében igazodtak a hivatalos politikai irányvonalhoz, ő kilépett a pártból. A társadalmi konvenciókat nem tartotta sokra, unokája, a szintén költő Nagy Borbála Réka visszaemlékezése szerint nem nagymamának, hanem Margitkának hívta.
A fiatal pár egy nyomorúságos Dembinszky utcai albérletből költözött 1955-ben Zuglóba, a Derkai (ma Angol) utcába, egy tanácsi lakásba. 1967-ig éltek itt, akkor Óbudán, az Árpád fejedelem útján kaptak lakást, de ezután is visszajártak Zuglóba. Miután Sebő Ferenc több versüket megzenésítette, az Uzsoki utcai Kassák klubbeli táncházak állandó vendégei voltak Nagy Lászlóval. Sebő így emlékezett alakjára: „Költő barátaink egyik leghűségesebbje Szécsi Margit volt, aki leginkább csendes megfigyelőként, de igen gyakran vendégeskedett a klubunkban. Szerette hallgatni az énekelt verseket, köztük a sajátjait is. Szinte költészete mottójának tekinthető az a kassákosok körében különösen kedveltté vált négysoros versike, amelyet dorombkísérettel, Halmos Bélával és Sebestyén Mártival három szólamban énekeltünk:
„Úgy néztem magamra mindig,
Ahogy csodára nézni illik.
Csodára, az emberfiára
kezeire, nyírott hajára. „
A háromszoros József Attila-díjas költő 1990 novemberében hunyt el, egykori zuglói lakóháza falán 1992-ben állították fel Nagy Lászlóval közös emléktábláját.